Még több cikk a DSZIT ® (Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápiás) honlapon›››

Megjelent az alábbi helyen:
Campos J. Anna (2008): A test valósága és a fantázia tere a pszichodinamikus mozgás- és tánterápiában. In: Pszichoterápia, 2008. december. (A copyright kizárólagos joga a MentalPort kft.-é!)

Campos J. Anna, pszichoterapeuta, mozgásterapeuta

Ego Klinika, 1093 Bp. Lónyay u.24. 

A test valósága és a fantázia tere a Pszichodinamikus Mozgás- és Táncterápiában*

Összefoglalás:

Az analitikusan orientált verbális terápiákban a nonverbális történésekre való reflektálás egyre nagyobb hangsúlyt kap, mégis számos testi élmény átélése inkább fantáziában történik meg. Írásomban azt igyekszem körbejárni, hogyan találkozik a belső fantázia a test valóságosan átélt tapasztalataival a mozgásterápia során.

A Stern által leírt bontakozó szelf- és szelfmagérzet szintjén a belső reprezentációk még alakulóban vannak, a szelfszabályozó másik még elengedhetetlen a csecsemő állapotainak szabályozásában, nagyon fontos a másik valós, fizikai jelenléte. Ezeknek a tapasztalatoknak az alapján íródik a belső reprezentáció, amely az önszabályozást megalapozza, ugyanakkor elindít egy belső fantáziaéletet is, felkészíti a csecsemőt a várható eseményekre. A komplex testi-szelfélmény rétegződni kezd, a belső fantáziaélet kezd elkülönülni. Így az interszubjektív szelférzet szakaszában számolnunk kell azzal, hogy nemcsak a belső feszültségek projiciálódnak a környezetre, hogy a környezet tartalmazza és szabályozza őket, hanem a belül épülő fantáziák és elvárások is, hogy ezzel készítsék fel a csecsemőt az elkövetkezendő eseményekre, hiszen ily módon kevésbé válik kiszolgáltatottá. Véleményem szerint, minél  gyengébb a bontakozó szelf és szelfmag, illetve minél erőteljesebben torzító az anyai projekció, a csecsemő annál merevebb projekciókra kényszerül az interszubjektivitás időszakában, ami a mintha-teret és a mentalizálható tartalmakat beszűkíti, ezzel együtt kisebb tartomány lesz az, amely az öszabályozás alá kerülhet. Nagyon fontos ezért visszanyúlni  mind a magszelf és a bontakozó szelf szintjére, mind az interszubjektív szelf szintjére.

A mozgásterápia lehetősége a valós testi tapasztalat mentén egy új, biztonságosabb valóságképzés, amely megerősíti a magszelf és a bontakozó szelf érzetét. A testtudati munka megsegíti a legkorábbi szelférzetek létrejövő belső szabályozást. A reprezentációk szintjén ez új lehetőségeket épít az elvárásokba, rugalmasabbá teszi őket. Ennek többféle pozitív  következményét tapasztalhatjuk. Ez időnként ugrásszerű változást hoz a szimbolikus tartományban is. Tapasztalataim szerint mozgásterápiában egyszerre történik a testi, magszelf érzet-szintű biztonságos kapcsolódás megélése, tehát a valós személlyel történő testi-érzelmi szelfszabályozás - és a veszélyes projekció megjelenése, illetve tartalmazása, jelöltté tevése a terapeuta részéről. 

Kulcsszavak:

valós testi élmény –bontakozó szelf- és magszelf érzetek – belső fantázia – interszubjektív megoszthatóság beszűkülése – veszély(es)projekciók – jelölt tükrözés

Summary:

Remarking nonverbal elements becomes more and more emphasized in psychonalytically oriented verbal therapies yet many bodily experiences take place only in our fantasy. In my paper I examine how internal fantasies meet real bodily experiences in movement therapy.

On the level of the sense of emerging and core self  described by Stern inner representations are still in the stage of being formed, the presence of the self-regulating other is indispensable and the real physical presence of the other is also important. Inner representation which is the foundation of self-regulation is formed by these experiences, at the same time an inner fantasy world emerges which prepares the infant for what is to come. The complex bodily self-experience and internal fantasy become more and more differentiated. Thus we have to take into account that in the phase of the sense of intersubjective self  not only internal tensions are projected onto the environment so that it can contain and regulate them, but also internal fantasies and expectations, in order to prepare the infant for events that will take place , thus the infant will be less defenceless. According to my opinion the weaker the emerging self and core self are and the more distorting the mother's projection is, the more rigid the infant's projections will become in the phase of intersubjectivity which will restrict the "potential space" and the contents that can be mentalized and the domain that can be self-regulated will become narrower. It is thus very important to reach the domains of core self, emerging self and intersubjectivity.

Movement therapy offers the possibility of forming a safer reality via real bodily experience thus strenghtening core self and emerging self sensations. Body awareness work helps internal regulation of the earliest sense of self. On the level of representations it allows new possibilities to be incorporated into expectations thus allowing them to become more flexible. This can bring several positive changes. It can bring development by leaps in the symbolic dimension as well. In my experience movement therapy allows simultaneous experiencing of bodily and core self level connection in a safe way, that is to say physical-emotional and self-regulation with a real person, the appearance of dangerous projections and their being contained and indicated by the therapist.

Key words:

Real bodily experience – sense of emerging self and core self – inner fantasy – intersubjective domain becoming restricted – dangerous projections – indicated mirroring

Peti ellazultan ül a csepp alakú hálóban, amely teljesen körülöleli őt. Egy ponton felfüggesztve nagyon lassan leng és forog, szeme behunyva. Még nem láttam ilyen elengedettnek és nyugodtnak, jó vele együtt lenni. Nem folyik régóta a terápia, csak néhány hete, de az előző órák intenzív pörgése után ez a megérkezés pillanatát hozza. Peti súlyosan traumatizált kisfiú. Édesanyja korán elhagyta, de addig is súlyos mértékben elhanyagolta, bántotta őt. Nagymamájával és számos nagynénjével, testvérével él együtt, kevés figyelem jut rá. Viselkedését az agresszivitás és szétesettség jellemzi leginkább, ötévesen még minden éjjel bepisil. Jó intellektusa ellenére szinte nem képes a szimbolikus játékra, így hagyományos játékterápia nem jöhetett szóba.

Az első órák a fáradhatatlanság jegyében teltek, Peti nem tudott egy percnél tovább egy helyben maradni. Tevékenységével gyakran bemozdított (a projektív identifikációs folyamat mentén), hogy óvjam vagy korlátozzam őt, de azután mindig elrohant tőlem. Bár szívesen jött hozzám, tőlem való szorongása nem csökkent. A bennem egyre növekvő belső feszültség, harag, tehetetlenség miatt csak lassan tudtam igazán rá figyelni, és ekkor éltem át intenzív félelmét, és hogy engem igazán vágyott és veszélyes személynek lát, ahogy korábban édesanyját is megélhette. Nem játékból, hanem valóságosan menekült tőlem. Ahogyan ez megfogalmazhatóvá vált bennem, mintha-játékot tudtunk alakítani belőle. Peti számtalan variációban kipróbálta a tőlem való elfutás, menekülés lehetőségét, illetve hogy hogyan tud hirtelen, váratlanul az ölembe ugrani. Nagyon fontos volt számára, hogy kibírjam váratlan és intenzív ölembe kerülését, és hogy feltétlenül megtartsam őt, majd ugyanolyan hirtelen el is engedjem. Az én szempontom fel sem merült benne, hogy ez nekem kellemetlen is lehet, mindig csak az utolsó pillanatban figyelmeztetett ugrásaira, amikor már nem volt választási lehetőségem. Úgy tűnik, csak így tudta a biztonságérzetet átélni: ha én teljes testemmel jelen voltam, amit gyakran kipróbált; ha ellenőrizhetett, ha minden pillanatot ő határozhatott meg, és ha bármelyik pillanatban elmenekülhetett tőlem. A közösen alakított játéktérben, interszubjektív térben egyszerre voltunk jelen testünk valóságával és ugyanakkor a felébresztett fantáziákkal. Peti fantáziájában rögtön üldözővé váltam, és a projektív identifikáció mentén a valóságban is, melyet az én belső fantáziáim lassabban követtek. Ahogy az érzéseimet követni tudtam, az üldözés mintha-szintre kerülhetett és „jelöltté” vált, nem valóságos reakcióvá részemről. Ugyanakkor a valós testi szinten nem kellett védenem magam annyira, nem kellett már a valóságban félnem az elpusztítástól, így a valós testi élmény szintjén Peti a biztonságot élhette át, mind a tartás, mind a menekülés lehetősége mentén. Primér szelfszabályozás történt kettőnk közt, amit nem tudtunk volna szavakkal, eltávolítva a primér testi élménytől megtenni. Csak a valós testi szabályozás és a mintha-szabályozás, tükrözés erőterében jöhetett létre változás.

E tapasztalatok után tudott Peti beleülni a csepphálóba, amely órákon keresztül egyik kedvenc elfoglaltsága lett. A hálót – szerkezete miatt – a gyermek teljes súlyával húzza lefelé, ami nagyon szoros rásimulást eredményez. Olyan érzés, mintha mindenhol szorosan bepólyálnák a testét. Erős összetartottság-élményt okoz. Ugyanakkor, amíg elengedetten ül benne a gyermek, teljesen a terapeutára van utalva, tehát valamiféle bizalom mindenképpen kell a kipróbálásához. Olyan helyzet, amiből nem lehet csak úgy elmenekülni. Érthető, hogy Petinek órák kellettek, mire bele akart ülni. Ezután viszont teljesen átadta magát az élménynek. A tartás és az összetartottság élményeit élhette át. Gyakran kérte, hogy lassan hintáztassam, és csak ritkán igényelte a gyorsabb pörgetést. A hálóban ülve néha csak csukott szemmel ellazult, máskor szívesen beszélgetett velem, illetve történeteket kezdett énekelni egy kisfiúról, akit elhagytak, és különféle bántásokat élt át. Így magától eltávolítva tudta saját történetét és az ahhoz kapcsolódó fantáziáit, érzéseit kifejezni. Peti nyugodtabbá vált, és szimbolikus játékra való képessége és igénye ezek után látványosan megnőtt. A háló okozta összetartottság-érzet szintén valós fizikai élmény. Jó esetben csecsemőkorban is átélhetjük ezt. A szelférzetek korai tapasztalásánál ennek fizikai és pszichés vetülete teljesen összefonódik, ekkoriban még nincs másfajta szelférzet. Ide visszanyúlni hasonló csatornákon keresztül lehet – a korai hiány ilyen fokú megélését csak „pszichés” tartással, fantáziajátékkal nem korrigálhatjuk, a gyermek attól valószínűleg nem nyugszik meg. Petinél a mentalizációs folyamat, a szimbolikus jelentések alakulása súlyosan sérült. Az egészen korai anya-gyermek kapcsolatban érték őt traumák. Nem lehetett addig szimbolikusabb szinten, mintha-játékban dolgozni vele, amíg a legelemibb szelférzetek szintjén nem élt át valamiféle stabilitást.  

Gyermekekkel és felnőttekkel folytatott mozgásterápiás tapasztalataim alapján kezdett foglalkoztatni az a kérdés, hogyan befolyásolja a terápiás mintha-teret, fantáziateret a valós testi élmény. A Pszichodinamikus Mozgásterápia, amely a testi tapasztalást tekinti kiindulópontnak a terápiás térben, a szelfszerveződés legújabb elméleteire épít, melyek szerint a korai szelfszerveződés és énélmény elválaszthatatlan a testi-érzelmi állapotszabályozástól, amely az anya-gyermek kapcsolat valós terében jön létre. Az elég jó gondozás, és a szülő megfelelő tükrözése során belső reprezentációk is kialakulnak a gyermekben, ami lehetővé teszi, hogy megosztható belső élményei, illetve a másikban felfedezhető élményei legyenek. Ez – Winnicott szavaival – lassan egy potenciális teret nyit anya és gyermeke között, (Winnicott, 1971.), és a valós tapasztalatok és a belső élmények – ha belül a gyermekben megfelelően összekapcsolódnak – közös játéktérbe kerülhetnek, egyre nagyobb mintha-teret nyitva. Ha a tükrözés és a hangolódás megfelelő, a gyermek már nem olyan kiszolgáltatott a valós eseményeknek, hiszen a primér belső reprezentációkkal, kezdeti fantáziákkal saját ellenőrzése alá vonhatja belső érzéseit. Ez az önszabályozás kezdete. Ezt figyelhetjük meg, amikor a kisbaba anyja távollétében egy kedvenc pelenkával, párnával – mint átmeneti tárggyal – játszik, áthidalva a távolságot és várakozást, és uralva az esetleges szorongásokat, amit anyja hiánya jelenthet. 

Fontos megértenünk, hogy amikor a testről, valós testi élményekről beszélünk, nagyon komplex fogalommal dolgozunk. A testi tapasztalás eleinte globális élménybe ágyazódik, és az ebből legkorábban alakuló szelfreprezentációk is komplexek. Testélmény és énélmény, fizikai érzet és „fantázia” vagy belső élmény eleinte összefonódik. Amikor a test fogalmairól beszélünk, azt mondjuk például hogy testhatár, ez minden egyénnek más élményt jelent, ami az anyával való kapcsolatban alakul csecsemőkorban. A test egyszerre érzékelő, közvetítő, kapcsolódó nyílt rendszer, ugyanakkor az én megélésének egysége. A testélmény tehát legalább annyira kapcsolati élmény, mint fizikális testélmény, legalább annyira belső érzés és fantázia, mint testen belül vagy kívül áradó ingerek érzékelése. Így amikor mozgásterápiában a test valóságos megtapasztalásáról beszélünk, ez egy folyamatos belső alkotás is, a szelférzetek szintjén. A modern szelfelméletek a szelf reprezentációját nem statikus és lezárt sémaként képzelik, hanem formálódó mintázatként, maga a dinamikus kapcsolati folyamat, a formálódás lehetőségei reprezentálódnak. A testkép maga szintén kapcsolati reprezentáció is, amennyiben a test bizonyos élményeit kapcsolatban tapasztaljuk meg. Van olyan, amit egyedül. Mozgásterápiában a valós történések és belső folyamatok, fantáziák finom épülése történik folyamatosan, egyszerre, ami a szelfet továbbépíti olyan értelemben, hogy új lehetőségeket épít a mintázatba. A belső elvárások is változnak ezáltal. Feltételezem, hogy a mozgásterápiás folyamat során a valós történések csökkentik a projekciók beszűkítő erejét, az előre írt belső filmek, vagyis az egyféleképpen lefutó projekció helyett egyéb tapasztalatok jelenhetnek meg. A valós történést nem lehet a végtelenségig átírni. 

Egy felnőtt csoportból idézek példát. Előd középkorú férfi, a beszélgetős körökben gyakran nem érzékelte a többiek jelenlétét, maga elé nézve, magába zárva beszélt hosszan. Terapeutaként gyakran éltem át, hogy eltűnök a számára (a csoporttal együtt), és hosszú monológjaihoz nehéz kapcsolódnom, nehéz szavakkal megérintenem őt. Mintha eltűnt volna a közös átmeneti tér, ehelyett fal keletkezett közte és a csoport között. Egyik visszatérő témája ennek megfelelően az volt, hogy nem tud másokkal kapcsolatba kerülni; úgy érezte, nem kíváncsiak rá az emberek, ugyanakkor szorongott mások jelzéseitől.  Magát jelentéktelennek, erőtlennek élte meg, és szenvedett attól, hogy felettesei is ilyennek látják. Amikor a csoport tagjaitól konkrét visszajelzést, dicséretet, megerősítést kapott például a mozgásos részekhez kapcsolódóan, a látszólagos párbeszéd után ugyanúgy magába tudott záródni, mintha valójában nem érkezett volna el hozzá a visszajelzés. A jelentéktelenség érzés nem változott sem a csoportban, sem egyéb kapcsolataiban. Már a csoportfolyamat felénél jártunk, amikor egyik alkalommal egy hármas gyakorlat következett. A gyakorlat instrukciója szerint – hosszabb előkészítés után – a hármas két tagja impulzusokat adott középső társának különféle minőségű érintésekkel, és ezt kellett társuknak használnia, továbbvinnie mozgásban. A két társnak figyelnie kellet a mozgó személyre, mozgásban megjelenő élményeire, igényeire és egymásra is. A feladat tehát nagyfokú hangolódást igényel. Az improvizáció kifutása, amikor a kapott impulzusok csökkenése, majd abbamaradása után az impulzust kapó személy egyedül építkezik az addig átéltekből mozgásban, és már csak saját belső folyamataival dolgozik. A gyakorlatban elemi kapcsolódások élhetők át, ugyanakkor nagyon szabadon használható, alakítható és megélhető gyakorlat, mivel nem a szoros érintésre és kontaktusra épít. Nagyfokú a szabadság, mennyire írja az élményt a belső fantázia, és mennyire a valósan kapott impulzus, érintés, találkozás. Előd a mozgásimprovizációban nagyon kibontakozott, építkezett. A hármas gyakorlat után azt a visszajelzést kapta egyik társától, hogy nagyon nehezen tudott kapcsolódni hozzá és igényeire ráhangolódni, mert olyan erőteljesnek érezte a belső folyamatot, annyira megközelíthetetlenül erőteljesnek és magába zártnak Elődöt, amihez nehéz volt hozzátennie bármit is. Elődöt meglepte a visszajelzés. Összekapcsolódott benne, hogy vagy jelentéktelennek éli meg magát, és akkor mások elvárásaival van elfoglalva s ilyenkor eltűnik a belső élménye, vagy nagyon erőteljesnek és agresszívnek éli át önmagát, de ilyenkor a másik jelenlétét nem érzékeli igazán. A kettőt, önmagát s a másikat nem tudja egyszerre megélni, mivel hol egyik, hol másik eltűnik számára. Nyilván a visszajelző csoporttagnak is megvolt a maga érintettsége. Előd szempontjából azonban lényeges momentum volt, hogy erőteljesen átélte önmagát a gyakorlat során, és társa visszajelzése nyomán kapcsolódott benne össze, hogy ilyenkor valóban eltűnik számára a másik ember. Ez kapcsolódhatott a gyermekkorában átélt bántásokhoz, ahol vagy „eltűnt” félelmében, vagy védekezésképpen támadott, és megsemmisítette a másikat. Másrészt fantáziában is gyakran el kellett tüntetnie a veszélyes másikat.  Önmaga és a másik sokáig nem kerülhetett egy játéktérbe szimbolikusabb szinten. Ezután Előd jelenléte a csoportban, a verbális megbeszéléseken feltűnően változni kezdett, kapcsolódása egyre kölcsönösebbé, interaktívabbá vált. Elgondolkodtatott, hogy a hirtelen bekövetkező váltás, az, hogy egy visszajelzés ennyire elért hozzá és változást indított el, vajon tényleg ilyen hirtelen következett-e be. A hármas gyakorlatot számos egyéb történés készítette elő, számos finoman építő gyakorlat előzte meg a csoportfoglalkozások folyamán, ahol korábban alakuló szelférzetek váltak elérhetővé Előd számára. Előddel páros gyakorlatban többször volt olyan élményünk korábban, hogy testi szinten nagyon jelen tud lenni, képes figyelni a másikra és fogadni is a kapott jelzéseket. Ezért kapott több pozitív visszajelzést. Tehát a magszelfviszonyulás szintjén többször át tudott élni kölcsönös kapcsolódást. Ez azonban nem tudott összekapcsolódni a reprezentációk másik szintjével, a kölcsönösséget tudatosan megélni már nem tudta. Az interszubjektív szelférzetek szintjén az erőteljes projekciók hatására már csecsemőkorában  sérülhetett a valódi megosztás, önmaga átélése és a másik felfedezése. A másikkal való együttlétet ezek a projekciók határozták meg később is. Feltételezésem szerint a hármas gyakorlatban kapott visszajelzés azért tudta elérni egy másik szinten Elődöt, mert a fantáziabeli folyamatos működés, a belső film, projekció a valós történésekkel egy játéktérbe kerülhetett. Másrészt a belső folyamatos film ellenére Előd többször átélhette valósan a kölcsönösséget, érzelmi cserét a magszelf szintjén. A hármas gyakorlat erőteljes énélménye és az egy időben a másik által megélt és jelzett hiányérzet egy térbe kerülve rádöbbentette Elődöt a másik eltűnésére elméjében. A hármas gyakorlat erőteljesebben hívja a gyermekkori hármas helyzeteket, a család terében átélt élményeket. Erőteljesebben hívhatta azt a gyerekkori mintát is, amikor elméjében vagy viselkedésében el kellett tüntetnie a veszélyes vagy veszélyesnek megélt másikat.  

Winnicott  szerint (Winnicott, 1971. 38. o.) „a pszichoterápia két játéktér egymást átfedő mezsgyéjén zajlik, a páciensén és a pszichoterapeutáén”. A két játéktér fedése átmeneti teret alkot, mint az anya és gyermeke között nyíló potenciális tér. A potenciális tér a mentalizáció tere is. Egyszerre zajlik belül a csecsemőben az érzelmi-fizikai állapot átélése és az anya reakciója, tükrözése kint az objektív térben, és egyúttal ez a közös átmeneti térben is zajló folyamat, ahol a kettő összekötődik. Nem mint ok-okozat, hanem mint együtt épülő élmény. A játszás – akár az átmeneti tárgy – nem belső, vagyis nem áll teljesen a mágikus kontroll alatt, és nem is külső, amely teljesen kívül van a mágikus kontrollon. „Annak az ellenőrzéséhez, ami kívül van, az embernek cselekednie kell, nem csupán gondolkoznia vagy vágyakoznia” – mondja Winnicott (Winnicott, 1971. 41. o.). Mozgásterápia során közös térbe kerül a belső fantázia és a valós történés, és éppen ez alakítja át a projekciókat és a szelf szerveződő mintázatát, ami az addigi történésekre épült.

A modern analitikus elméletekben előtérbe kerül a proceduális memória által tárolt prereflektív és preszimbolikus rétegek, illetve a szelférzetek megdolgozása a terápiás folyamatban. Peti és Előd esete mutatja, hogy ez időnként ugrásszerű változást hoz a szimbolikus tartományban is, amit nyilván számos finom történés előz meg. A prereflektív, preszimbolikus részünk gyakran nehezen követhető, strukturálatlan, formátlan. Winnicott kiemeli, hogy a csecsemő fejlődésének korai, holding szakaszában, az ego egyfajta integrálatlan állapotból strukturálttá válik, így a csecsemő képes lesz megtapasztalni a szorongást, ami a széteséssel kapcsolatos. A szétesés szó csak ekkor nyer jelentést. Egészséges fejlődés esetén a gyermek megőrzi képességét, hogy újra megtapasztalja az integrálatlan állapotot, de ez a megbízható anyai gondoskodáson múlik, illetve azon, hogy a csecsemő az anyai gondoskodást mennyire tudja beépíteni, belső képpé tenni. Winnicott elképzelése, hogy a korai fejlődés legfontosabb történése az integráció és az annak talaján újból átélhető szétesettség. Ez a gondolatmenet visszaköszön a modern fejlődéselméletekben, melyek a fejlődést nem lineárisan képzelik el. Weiner (idézi Galatzer-Levy, 2004.) szerint az adaptív rendszereket egyszerre jellemzi a rend és a káosz, vagyis a meglévő struktúrák felbomlásának képessége, mert csak ez vezethet stabilitáshoz és egyúttal a változó környezethez való alkalmazkodáshoz.  Az elmélet szerint a korai csecsemőkorban átélhető stabilitás és szétesés képessége tehát elengedhetetlen a fejlődéshez, a bizonytalan szelférzettekkel rendelkező egyének ezt mégis a szelf fenyegetettségeként élik meg. A mozgásterápiás folyamatban lehetőség van ennek átdolgozására, hiszen rengeteget dolgozunk formátlan artikulálatlan tartalmakkal, szétesett állapotokkal. Mozgásterápiában lehetőség van a szabályozás és szétesés nagyon komplex, testi, szelfszintű és fantáziabeli átélésére is. Ezt segíti az a kontrollált módosult tudatállapot, a jobb és bal féltekei egyensúly, amely a mozgásterápia során a testtudati munka hatására létrejön. A testtudati munka tehát megsegíti a legkorábbi szelférzetek, a bontakozó szelf és a magszelf szintjén létrejövő belső szabályozást. 

A szabályozás folyamatát ragadják meg az anyai tükrözésre építő elméletek is. A tükrözés folyamatát Gergely és Watson (Gergely–Watson, 1996.) finom interakciók folyamataként írják le, és bevezetik a „jelölt” tükrözés fogalmát. A jelöltség, az érzelmek „minthává” alakítása teszi a csecsemő számára elkülöníthetővé, hogy azt az érzelmet, melyet az anya arcán lát, a sajátjának vagy az anyáénak tulajdonítsa. Gergelyék főként az arcon látható és a hanggal közvetített érzelemtükrözést írják le, de valószínűleg az anya sokkal komplexebb testi módon tükröz. A jelölt érzelem a csecsemőben összekapcsolódik saját belső állapotával, melyet eleinte az anya szabályoz, ugyanakkor ez a belső reprezentációt is építi, mely azután az önszabályozás alapjává válik. A Stern által leírt bontakozó szelf- és szelfmagérzet szintjén a belső reprezentációk még alakulóban vannak, a szelfszabályozó másik még elengedhetetlen a csecsemő állapotainak szabályozásában, nagyon fontos a másik valós, fizikai jelenléte. Ezeknek a tapasztalatoknak az alapján íródik a belső reprezentáció, amely az önszabályozást megalapozza, ugyanakkor elindít egy belső fantáziaéletet is, felkészíti a csecsemőt a várható eseményekre. A komplex testi-szelfélmény rétegződni kezd, a belső fantáziaélet kezd elkülönülni. Így az interszubjektív szelférzet szakaszában számolnunk kell azzal, hogy nemcsak a belső feszültségek projiciálódnak a környezetre, hogy a környezet tartalmazza és szabályozza őket, hanem a belül épülő fantáziák és elvárások is, hogy ezzel készítsék fel a csecsemőt az elkövetkezendő eseményekre, hiszen ily módon kevésbé válik kiszolgáltatottá. Ha a kisbabát érő ingerek nem erősítik, hanem gyengítik szelférzetét, merevebben, erőteljesebben kell készülnie a várható esetleges negatív eseményekre, hogy védje magát ezzel, tehát projekciói erőteljesebbek lesznek. Másrészt az anyai negatív, merev projekciók is hasonló folyamatot indítanak el. Az interszubjektív tér, a mintha tér szűkül, az észlelést jobban befolyásolják a projiciált elvárások, mint a valóság. Véleményem szerint az interszubjektív szelférzet szakaszában újfajta, az eddigiektől eltérő  projekciós folyamat indul, a már kialakulóban lévő kezdetleges, preszimbolikus belső fantáziák, reprezentációk, elvárások projekciója is elindul. Abban az időszakban, amikor a csecsemő kezdi felfedezni, hogy ő maga és mások szándékokkal, élményekkel rendelkező lények, az önszabályozás megindulását éppen ezek projekciója teszi lehetővé. Ha a gondozás, az érzelmi tartalmazás, az anyai projekciós folyamatok megfelelőek, a csecsemő kialakuló reprezentációi, projekciói, elvárásai is megfelelő módon szabályoznak. 

Minél gyengébb a bontakozó szelf és szelfmag, illetve minél erőteljesebben torzító az anyai projekció, a csecsemő annál merevebb projekciókra kényszerül az interszubjektivitás időszakában, ami a mintha-teret és a mentalizálható tartalmakat beszűkíti. Ezzel együtt kisebb tartomány lesz az – mivel a mentalizációs folyamat sérül –, amely az öszabályozás alá kerülhet. Nagyon fontos ezért visszanyúlni  mind a magszelf és a bontakozó szelf szintjére, mind az interszubjektív szelf szintjére. Ha a projekciós folyamat erőteljesen torzító, ez a magszelf szintjén tapasztaltakat is felülírhatja. Ez történt sokáig a fent leírt esetekben. Peti rögtön veszélyes üldözőnek élte meg környezete szereplőit mindenféle tapasztalat ellenére. Előd pedig a magszelf szintjén ugyan átélhette a kölcsönösséget, a megosztható belső élmények szintjén ez már átíródott. A mozgásterápia lehetősége a valós testi tapasztalat mentén egy új, biztonságosabb valóságképzés, amely megerősíti a magszelf és a bontakozó szelf érzetét. A reprezentációk szintjén ez új lehetőségeket épít az elvárásokba, rugalmasabbá teszi őket. Ennek többféle következményét tapasztalhatjuk. A páciensnek kevésbé kell védenie magát valósan, hiszen belül, a szelférzetek szintjén válik erősebbé. Ezt átmenetileg segíti a valós testi biztonság, védelem élménye, például egy testi játékban vagy olyan testtudati munkában, illetve gyermekeknél olyan eszközben, amely a valós testhatárérzés növekedését segíti. Csökken a projekciók meghatározó ereje is a biztonságosabb valóságképzés miatt.  Ugyanakkor nagyon fontos a valós testi tapasztalással párhuzamosan a megélt fantáziákkal, projekciókkal történő munka. Nem a projekciók elutasítása, kizárása, hanem játékba hívása teheti jelöltté a projekciót, érzést, fantáziát. Ez mintegy visszaadja azt a páciensnek, és megindulhat közös feldolgozása, ezáltal az eddig passzívan elszenvedett élmény, trauma aktívvá tehető (mint Petinél), illetve a fantáziaként, belsőként megélhető érzés fantáziában válik kontrollálhatóvá, nem kell hozzá folyamatosan egy másik ember, csökken a kiszolgáltatottság és a projekciós késztetés. Tapasztalataim szerint mozgásterápiában egyszerre történik a testi, magszelférzetszintű biztonságos kapcsolódás megélése, tehát a valós személlyel történő testi-érzelmi szelfszabályozás és a veszélyes projekció megjelenése, illetve tartalmazása, jelöltté tevése a terapeuta részéről. 

Mozgásterápiában a terapeutának nagyobb lehetősége van preverbális reflektív módon hangolódni a páciensre. Véleményem szerint ez időnként jobban segít a szelférzetek szintjén elindítani a személyiség átstrukturálódását. Szintén egy gyermek esete jut eszembe, akinek személyiségfejlődése súlyosan megakadt. A vizsgálat kizárta az értelmi fogyatékosságot és az autizmust. Jankó fejében gyakran keveredett fantázia és valóság, nehezen választotta szét saját indítékait másokéitól, az erős projekciós folyamatok miatt rengeteget szorongott, énszűkítéssel védekezett. A terápia egyik szakaszában Jankó gyakran töltött hosszú időt a csepphálóban. Az elengedett ülés után aktívabb lett, sokat állt, mozgolódott a hálóban. A háló erős testérzést kelt mozgás közben is. A kisfiú olyan játékot kezdeményezett, amelyben át kellett ölelnem, majd elengednem, ellendítenem őt a hálóban állva, majd úgy alakította a játékot, hogy hol ő adott jelt az elengedésre, hol rám bízta ezt. Ezt később tovább variálta nyitott hálóhintában, ahol hol ő lökte el magát lábával, hol engem kért erre. A játékot több órán keresztül, visszatérően játszottuk. Ezek után érezhetően csökkent Jankó tőlem való szorongása, fantázia- és szimbolikus játéka kezdett kibontakozni, amibe engem is bevont. Értelmezésem szerint itt a szelférzetek szintjén egy erős testélmény közben megélhette, hogy szándékaink elkülönülnek, hogy egy ugyanolyan testélmény egyetlen minőségben különbözött: abban, hogy ki határozza el az indulás pillanatát. Ugyanezt az élményt szavakkal nehéz lett volna megfogalmazni, megélni, és nem is hatott volna a preszimbolikus rétegekre.  

A három esetrészlettel azt illusztráltam, hogyan érhetők el mozgásterápia során komplex testi-fantáziabeli élményekkel a prereflektív, szervezetlenebb szelférzeteink, illetve velük együtt azok a preverbális szelférzetek, amelyek a nagyon korai, szavak előtti korban segítik a reflektivitás, a mások szándékaiban való olvasás készségének alakulását. Ezek a legkorábbi projekciós folyamatok, működések, amelyek később is fennmaradnak és szervezik vagy éppen  megzavarják az interszubjektív megoszthatóságot, folyton beszűkítve, előre megírva annak tartományát. Úgy tűnik, a magszelf szintjén történő megerősödés mozgásterápiában is megalapozza a szelf erőteljesebb átélését. Másrészt a valós testi történések és fantázia közös játéktérbe kerülése „megjelöli”, mintha szintre emeli a beinduló projekciókat, miközben a valós testi élmény korrigálja az eredeti átélést, és a másik szándéka kevésbé tűnik veszélyesnek, szorongatónak. Ha a belső folyamatokat nézzük, nem a verbális memória épül át, hanem a procedurális emlékezet, a szelférzetek, melyek jelenleg is aktívak. Marad a múlt a maga realitásában és szubjektivitásában, de tudunk emlékezni rá és elfogadhatóvá válik, mivel a jelenbeli énélményünk jó és erős lesz.

A terapeuta oldaláról fontos tudni, hogy ezen a testi szinten komplexebb módon tudunk reagálni a páciens prereflektív részeire, másrészt jobban segíthetjük nonverbális módon saját szándékainak és a másik szándékának átélését és elkülönítését. Ez gyorsabb, nem tudatos módon történő reagálások, hangolódások sorozatában történik. A testtudati munkával előkészített módosult tudatállapotban érzékenyebbé válnak az ősibb csatornák, melyeken primérebb érzelmi csere és szelfszabályozás megy végbe. A terapeutának pontosan ezért nagy hangsúlyt kell helyeznie arra, hogy később – vagy menet közben – fantáziájában, szimbolikusabb szinten is követni tudja a pácienst, vagyis fontos a belső átdolgozás, bizonyos folyamatok utólagos tudatosítása. Ez a mintha teret tágítja, a valós történések fantáziabeli vonatkozásait teszi jelöltté a megértés folyamatával, és ezzel az interszubjektív megoszthatóságot alakítja. Nagyon fontos ezért, hogy a mozgásterapeuta tisztában legyen azzal, hogy a mozgásterápia nem csak „élményterápia”, ahol a valós történés önmagában elegendő megdolgozási lehetőséget ad. Folyamatosan dolgozni kell a közben felmerülő fantáziákkal, érzésekkel, mert csak így indul el a komplex terápiás folyamat. 
 

Irodalom: 

Galatzer-Levy, R. M. (2004): Chaotic Possibilities: Towward a new model of developement. International Journal of Psychoanalysis, 85, 419–442. 

Gergely, Gy.–Watson, J. S. /1996/ (1998): A szülői érzelmi tükrözés szociális biofeedback modellje. Thalassa, 1998/1, 56–105. 

Stern, D. N.: A csecsemő személyközi világa. Fordította: dr. Balázs-Piri Tamás. Animula, Budapest, év nélkül 

Winnicott, D. W.: Játszás és valóság. Fordította: Bíró Sándor dr.–Széchey Orsolya. Animula, Budapest, 1999. 

Winnicott, D. W.: A kapcsolatban bontakozó lélek. Válogatott tanulmányok.. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2004.

  

 

*  Az előadás elhangzott a Magyar Mozgás- és Táncterápiás Egyesület 2006. júniusi konferenciáján. A cikket szeretném Stang Tünde emlékének ajánlani, mint mozgásterápiás csoportvezető társnak, mint a pszichoterápia egyik szerkesztőjének, és mint barátnak, akivel mindig lehetett közösen gondolkodni,érezni, hangolódni.

Még több cikk ›››