Még több cikk a DSZIT ® (Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápiás) honlapon›››

Megjelent az alábbi helyen:
Molnár Magda (1994): Szaltó (Egy hiperaktív, figyelmét nehezen összpontosító fiú sajátos terápiája). In.: Nevelési Tanácsadó Műhely 1994/V. Budapest.

Molnár Magda, pszichológus, gyógypedagógus

Óbudai Nevelési Tanácsadó

"SZALTÓ"
egy hiperaktív, figyelmét nehezen összpontosító fiú sajátos terápiája


Dávid esetéhez hasonlóval gyakran találkozhatunk a nevelési tanácsadós gyakorlatban, általában a nehezen hozzáférhető, többnyire a sikertelen esetek között. Ilyen volt Dávid is : a hagyományos terápiás helyzethez nem tudott alkalmazkodni, verbálisan nehezen lehetett megközelíteni, szimbolikus játékra alig volt képes, a tevékenységeket sűrűn váltogatta, szertelenül kapkodott, impulzusainak megvalósítását nehezen tudta késleltetni, állandóan "mozgásban volt", mint aki keres valamit.

Dávid a biztonságos megkapaszkodást kereste, míg én egy olyan adekvát terápiás lehetőséget, amelyben megkapaszkodására módot nyújthatok. Előadásomban röviden ennek a közös keresésnek a tapasztalatait szeretném elmondani.

Jelentkezésükkor a következőképpen mutatta be anyja : az iskolában figyelmetlen, nyugtalan, gyenge iskolai teljesítménye miatt bukásra áll, 9 évesen rendszeresen bepisil éjszakánként. Figyelmetlenségéből eredően a közelmúltban autóbalesete volt, ahol eszméletét vesztette, agyrázkódást kapott, lábát törte. Apját másfél éves korában hirtelen vesztette el, aki egy autóbaleset során halt meg.

Az ilyen esetekben szokásos teljesítmény és projektív tesztek után nehéz differenciáldiagnosztikai probléma elé kerültem. Vajon neurotikus fejlődésről van szó vagy organikus pszichoszindrómáról?

A tesztek tanúsága szerint intelligenciája jó átlagos, de rendkívül nehéz volt vele elvégezni a feladatokat, mert kilépett a helyzetből, fecsegett, kapkodott, a stopperrel bűvészkedett, kérte, hogy hagyjuk abba stb.

Bár könnyen vissza lehetett őt hívni a feladathelyzetbe, az előbb felsorolt nehézségek miatt - folyamatos bíztatás mellett is - csak 3 ülésben tudtam vele fölvenni pl. a HAWIK intelligencia tesztet.

Az anamnesztikus adatok organikus idegrendszeri sérülés valószínűségét vetették föl: a születési zárójelentésén méhen belüli hypotrophiát diagnosztizáltak, az orvosok infarktusos méhlepényt találtak. Kis súlya, fogyása és sárgasága miatt 3 hétre inkubátorba tették, magicterus is bekövetkezett.

Mivel tudtam, hogy Dávid szüleinek házassága magzat korában véglegesen megromlott, feltételeztem, hogy ennek következménye pszichés sérülés formájában tetézte a születéskor meglevő organikus sérülést.

Az anya számára nehéz lehetett a rövid idő alatt tönkrement házasságból született fiúgyermekének elfogadása, akiről ráadásul az is kiderült, hogy húgycső fejlődési rendellenességgel született.

Ekkor - 1991-92-ben- az ELTE Személyiség- és Klinikai Pszichológiai Tanszéke és a IX. kerületi Nevelési Tanácsadó közös szervezésében meghirdetett tanfolyamra jártam, amelynek témája a szenzoros integrációs terápia volt. Ennek keretében tanultunk a "hiperaktivitással járó figyelemzavar" kórképről is. Itt hallottam először arról, hogy a hiperaktivitással járó figyelemzavar hátterében az idegrendszer integratív és gátlási funkcióinak zavara áll, valamint jobbféltekei funkciózavar valamint arról is, hogy e diszfunkciókat vesztibuláris és szenzoros integrációs terápiával eredményesen lehet normalizálni.

Amit addig Dávidról tudtam, az beleillett a fenti kórképbe. Hogy új diagnosztikus feltételezésemet ellenőrizzem, elvégeztem a Dél-Kaliforniai Szenzoros Integrációs Tesztek (SCSIT) l3 tesztjét és néhány reflexvizsgálatot.

Nagy biztonsággal állíthatom, hogy Dávid figyelemzavara és iskolai teljesítmény-problémái nem magyarázhatóak a szenzomotoros integráció fejletlenségével, bár enyhe jobbféltekei deficit, enyhe idegrendszeri éretlenség kimutatható volt. Az ő korában kórosnak számító reflexek megfelelően leépültek.

Nagy erejű öngyógyító folyamatokat sejtet az, hogy a súlyos csecsemőkori anamnesztikus tények ellenére minimális eltérést tapasztaltam az idegrendszeri integráció szintjében.

A hagyományos, analitikusan orientált beszélgetős-játszós-rajzolós pszichoterápiás helyzetben nagyon nehezen tudtam Dáviddal dolgozni. Jó verbális készsége ellenére nem tudta a konfliktusait verbálisan, de szimbólikusan sem kifejezni. Beszélgetéseinket hamar lezárta és türelmetlenül kérte, hogy csináljunk valamit.

"Nehéz témák" alkalmával (pl.panaszolta, hogy lánynak nézték már néhány alkalommal) ismételten azt tapasztaltam, hogy megijedt és sietve témát váltott, ezáltal nem tette lehetővé azt, hogy tovább dolgozzunk a sokszor általa felkínált témában. Azt ugyan tudtam, hogy elhárításképpen száguld tovább gondolatban és térben is az őt érzékenyen érintő dolgoktól, mégis zavart, hogy nem tudunk előbbre jutni problémájának megoldásában.

Beszélgetés-csíráink alkalmával általában megpróbáltam folytatni az általa elkezdett témát, ami elől tovább akart volna sietni. Bátorítani szerettem volna őt arra, hogy maradjon még ne fusson tovább. Ezután többnyire engedtem menekülési vágyának és követtem őt, annak érdekében, hogy összhangban maradhassunk legalább az újabb témánál.

 Ha megállni nem tud és én szinkronban akarok vele maradni, akkor vele kell robognom - gondoltam - eközben pedig vártam a korábbi témához való visszatérés lehetőségét. Ez nekem komoly nehézséget jelentett a vele való kapcsolatban.

Most már tudom, hogy ha a trauma a preverbális korból származik, akkor nem lehet közvetlenül verbálisan kifejezni, először más módon kell megjeleníteni.

Előbb azonban még el kell mondanom, hogy Dávidék családjában a "baleset" szónak hármas jelentése van:

- így emlegetik az egy héten többször is előforduló enuresis nocturnát,

- Dávid autóbalesetére is utal a szó, amiről ugyan ritkán és nehezen, de mégis tudnak beszélni,

- és végül az apja halálát kiváltó balesetet is jelenti. Az előző két jelentés valószínűleg ezt az elsődleges jelentést fedi, mert ez az, amiről nem lehet és nem is tud beszélni.

A most leírásra kerülő terápiás órákon egy-egy ilyen témára való visszatérés alkalmával - véleményem szerint- a traumatikus élmény megragadása történt anélkül, hogy ismét azonnal és elhárítóan tovább kellett volna futnunk.

A megjelenítés helyszínéül a szenzoros integrációs terápia végzésére alkalmas tornatermünket választottam.(Éppen azokban a napokban lett kész tanácsadónk pincéjében ez a speciális helyiség.)

Miért ezt a terápiás formát választottam?

- Mert lehetőséget nyújtott arra, hogy a SCSIT tesztből kimutatható egészen enyhe mértékű idegrendszeri éretlenség normalizálását segíthessem a speciális eszközök igénybevételével.

- Mert azokat az élményeinket, amelyek az Én archaikus állapotaival vannak kapcsolatban, amelyeket az "izmainkban kódolunk, mozgással tudunk kifejezni, megjeleníteni. A személyiség kialakulásában megalapozó szerepe van a pszichomotóriumnak. Dávid fejlődésbeli elakadásának idejét keresve eljutottam a preverbális korba, ahol a fejlődés zömmel szenzoros és motoros szinten történik. A preverbális korban átélt traumákra testünk emlékszik, - ezzel a megfogalmazással Merényi Mártát idézem, aki mozgásterápiával dolgozik- mivel a beszéd, a fogalmi gondolkodás még nem alakult ki. Mozgásos terápia során ezek az élmények aktiválódnak és hozzáférhetőbbé válnak a másodlagos átdolgozás számára.

- Mert, ha egy gyerek hiperaktivitása kevesebb térbeli akadályba és viselkedési korlátba ütközik, e szabadság hatására jobban kiteljesedhet az öngyógyító folyamat. Dáviddal tehát ezentúl a pincénkben levő torna-szobába jártunk le. Itt Dávidot erőteljes vesztibuláris ingerkeresés jellemezte. Ennek jegyében egy idő után már csak szaltókat ugrott: újra és újra nekifutott, dobbantott vagy a gumiasztalról rugaszkodott fel és a levegőben átfordult a tengelye körül. Mintha ismétlési kényszer hatására tenné, 2O-3O-szor egymás után és a következő órán ismét.

Minden szaltója után közösen elemeztük a mozgás közben szerzett tapasztalatainkat: ő a belsőket - proprioceptiv, vesztibuláris, mozgástervezéssel és kivitelezéssel, a posztura beállításával kapcsolatosakat - én a kívülről láthatóakat. Így próbáltam a nehezen összpontosító fiú figyelmét a testi introspekcióra irányítani, ezáltal és a mozgásáról való külső visszajelzések megfogalmazásával a testképén keresztül az énképét akartam erősíteni, önszabályozását fejleszteni.

Ekkor még nem értettem, hogy mi lehet a jelentése a fáradhatatlanul ugrott szaltóknak, de láttam, hogy Dávidnak szüksége van rájuk. Egy órát - Dávid kérésére - "fönt" töltöttünk a szobámban. Kérte, hogy régi kedvenc játékunkat, a memória-kártyát vegyük elő. Ezt a játékot korábban akkor vettem neki elő, amikor arról panaszkodott, hogy nagyon feledékeny, semmire sem emlékszik. Nagyon jól, figyelmesen játszott, ezzel a szemléletes példával bebizonyította, hogy emlékezete mégsem olyan gyönge, mint gondolta. Játék közben beszélgetést kezdeményeztem: memória-kártya, tudja-e, hogy a memória emlékezetet jelent? - az emlékezetünkbe emlékeinket szoktuk felidézni - Mi a legszebb emléke? (Beszélgetésünkről magnófelvételt készítettem.) - Hát, például amikor eltört a lábam és megúsztam. - Mit úsztál meg? - Hát hogy nem haltam meg. ........ - Figyelmetlen voltam és átszaladtam az úton és.....(hangutánzó hangot ad, ami az ütközésre, fékcsikorgásra utal) - Akkor még nagyon rossz volt az emlékezetem, amikor elütött az autó. Na mindegy. ........ - Mi jutott akkor eszedbe, amikor elütött az autó? - Csak éljem túl! ........ - Elájultam. Azt mondják, hogy szaltóztam. Ment az az autó és fölrepültem 3 métert. Mindegy, hagyjuk, régi história! Ekkor értettem meg, hogy miért kellett a tornaszobában azokat a szaltókat újra és újra megismételnie, mert AZT A SZALTÓT idézték fel benne, ami után ő életben maradt. A kétféle szaltó kapcsolatára fölhívtam a figyelmét és a "régi históriát", a múltat összekötöttem a jelen tornaszobai szaltóival. Fölhívtam figyelmét a két szaltó különbségére is. Az egyik - a baleset - a véletlen műve, a másikat pedig szándékosan idézi elő. Ö ugyan igyekszik elfelejteni, nem szívesen beszél róla, de lám mégis megtartotta az emlékezetében. Az ezután következő tornaszobai szaltói alkalmával már azt is mondta minden alkalommal, hogy : "Túléltem!" Számomra ezzel azt fejezte ki, hogy megértette, miről beszéltünk legutóbb. Ettől fogva egyre kevesebb szaltót ugrott és egy-két hét múlva azt vettem észre, hogy a szaltók elmaradtak. A pincébe való "lemenés" és a szobámba való "fölmenetel" mintha más-más tudatszintet szimbolizálna. Amikor a "pincében" tudattalan-non-verbális szinten föllazítottuk, akkor a tudatos-verbális szinten már tudtunk beszélni erről a "nehéz témáról". Dávid autóbalesete egyben apjával való azonosulását is kifejezte, azzal a nagy különbséggel, hogy az ő balesete másképpen végződött. Azt, hogy erről a különbségről ő is tud, minden ugrása után diadallal kürtölte világgá: "Túléltem!" Ez egyben énidentitásának részévé válhatott :"Én vagyok az, aki túléltem!" Ezután új szokása alakult ki: az eddigi egy helyett kettős keresztnevet kezdett használni. Ezzel a szokásával is apját idézte föl, hiszen elmondta, hogy apja kivánságára kapta második keresztnevét és apja is két keresztnevet használt. A szaltózás tehát két traumára utalt, apja elvesztésére és saját életveszélyes autóbalesetére. A szaltóját ábrázoló rajzán fejjel lefele repül. Így lábával nem tud megkapaszkodni a földön, keze nincs, amivel meg tudna kapaszkodni egy másik emberben. Amikor ezt a rajzát közösen elemeztük tanácsadóbeli esetmegbeszélő csoportunkban, arra a következtetésre jutottunk, hogy a szaltók valószínüleg egy még korábbi traumát is idéznek: megszületéséét. A szülőcsatornába is fejjel lefelé állunk be, a repülés kerek íve szinte önmagáért beszél.(lásd a rajzos mellékleten.) Anamnéziséből ugyanis tudom, hogy amikor anyja megtudta, hogy férje megcsalta, vérezni kezdett, idő előtt megindult a szülés és az anya testéből kilökődött a magzat és az infarktusos placenta. Összefoglalásul röviden annyit hadd mondjak, hogy a terápia most is tart, de már csak néha-néha megyünk le a tornaszobába. Erre nincs szüksége, mert azok az "izmokban kódolt" élmények, amelyekről már beszéltem, átfordultak szavakban is kifejezhető élményekké. Nyugodtan, hosszasan tudunk beszélgetni, játszani a hagyományos terápiás keretek között, ahogy korábban nem tudtunk. Hiperaktivitása jelentősen csökkent, egy-egy dologgal elmélyülten, hosszasan tud foglalkozni, tanulmányi átlaga a bukás után négyesre javult. Talán mások számára is hasznos lehet az a tapasztalatom, amit ebből az esetből szereztem, hogy azokban az esetekben, amelyekben az anamnesztikus adatok és a teszteredmények idegrendszeri integrációs zavarokat mutatnak és a gyerekekkel hiperaktivitásuk és figyelemzavaruk miatt nehéz a hagyományos módon dolgozni, mozgásos terápiával eredményes előkészítő terápiát lehet végezni amelynek döntő összetevője a vesztibuláris rendszer érlelése vesztibuláris élményszerzés által.

Irodalom:
Kulcsár, Zs.: Hiperaktivitás (jegyzet)
Merényi M.: Mozgásművészet pszichoterápia In: Nonverbális pszichoterápiák Animula könyvek, Bp.1991

Még több cikk ›››